* Predsednica Skupštine grada Sombora Ljiljana Tica zakazala 40. sednicu Skupštine za petak, 21. februar sa početkom u 9 časova

Sednica će biti održana u Velikoj sali zgrade Županije u Somboru, Trg cara Uroša 1.

Odbornici će razmotriti i odlučivati o 22 pitanja iz delokruga rada Skupštine, između ostalog o Izveštaju o radu gradonačelnice i Gradskog veća grada Sombora za 2019. godinu, Izveštaju o radu Gradske uprave grada Sombora za 2019. godinu, predlogu Lokalnog akcionog plana za rodnu ravnopravnost grada Sombora za period 2020-2021, predlogu Odluke o ustanovljenju javnih priznanja grada Sombora,

Na dnevno redu je i predlog Odluke o uslovima korišćenja kesa za isporuku robe na mestu prodaje roba i usluga sa predlogom programa mera prevencije stvaranja otpada od plastičnih kesa, sa planom za njegovo sprovođenje, predlog Odluke o javnoj rasveti na teritoriji grada Sombora, kao i o izbori i imenovanja.

Materijal za 40. sednicu Skupštine grada Sombora dostupan je ovde.

Poslovi informisanja i odnosa sa javnošću

Medijska pratnja: Novi Radio Sombor

* Odeljenje mehanizacije i održavanja realizovalo je danas (12. februara) krpljenje udarnih rupa na putevima, u okviru nadležnosti Zimske službe

Radnici somborskog Javnog komunalnog preduzeća „Zelenilo“ su posao obavljali na putu Sombor-Bilić-Rančevo, a udarne rupe na putevima pod ingerencijom Zimske službe u Somboru, popunjavane su metodom „hladnog asfalta“.

Krpljenje udarnih rupa biće nastavljeno i narednih dana na putu ka Rastini, u Somboru, a biće obuhvaćena i ostala salaška naselja u nadležnosti Zimske službe.

Medijska pratnja: Novi Radio Sombor

* Sijena ital. Siena grad je u središnjoj Italiji sa 54.188 stanovnika, 459,22 st./km2  prostire se na površini od  118 km2 nadmorska visina iznosi 322 m.  Sijena je najveći grad i središte okruga Sijena u okviru italijanske pokrajine Toskana, poznata kao grad sa veoma dobro očuvanim starim srednjovekovnim jezgrom i ogromnim kutlurnim i umetničkim nasleđem, koje je sve skupa pod zaštitom UNESKOa od 1995. godine

Geografija

Grad Sijena nalazi se u središnjem delu Italije, 50 km južno od Firence, sedišta pokrajine. Grad se nalazi u tipično toskanskom predelu brda i bregova, danas zaštićenom kao kulturno dobro, oko grada pružaju se bezbrojni vinogradi.

Istorija

Kao i ostale toskanske gradove na brdima Etrurci su prvi naselili Sijenu (od 900. p. n. e. do 400. p. n. e.). Pleme koje je nastanjivalo Sijenu zvalo se Saina. Etrurci su naprednim tehnikama navodnjavanja bitno izmenili središnju Italiju i počeli su sa korištenjem prethodno neobrađivane zemlje. Običaj im je bio da se naseljavaju na jake tvrđave na brdima. Rimljani su osnovali grad Saenna Julia na mestu etrurskog naselja i na tome mestu je nastala moderna Sijena. Moguće da je Sijena bila pod kontrolom Gala, koji su opljačkali Rim 390. p. n. e. 

Deo arheologa tvrdi da je jedno galsko pleme jedno vreme kontroliralo Sijenu. Prema legendi, Sijenu je osnovao Senius, sin Rema, jednoga od braće osnivača Rima. Sijena nije napredovala pod Rimom, jer se nije nalazila na bitnom saobraćajnom pravcu. Zbog lošeg položaja hrišćanstvo se nije pojavljivalo do 4. veka. Teka kada su Langobardi osvojili Sijenu i okolno područje započeo je period napretka. Stari rimski putevi prolazili su kroz područja izložena vizantijskim napadima, pa su Langobardi zbog toga premestili svoje pravce kretanja, tako da su drumovi između Rima i severa Italije počeli prolaziti kroz Sijenu. Zbog toga je Sijena počela napredovati kao trgovačko mesto. Osim toga veliki broj hodočasnika na putu za Rim predstavljao je značajan izvor prihoda vekovima posle toga.

Najstarije aristokratske porodice Sijene povezane su sa lombardskim porazom od strane Karla Velikog 774. g. Tada su grad preplavili Franci, koji su se poženili sijenskim plemstvom. Osnovali su niz manastira na teritoriji Sijene. Kada je umrla grofica Matilda 1115. godine nastalo je nekoliko nezavisnih područja. Sijena je napredovala i postala je veliko središte zajmodavstva i trgovine vunom. Najpre je Sijenom upravljao episkop, ali njegova moć je slabila u 12. veku. Episkop je morao da sa plemstvom deli upravu u zamenu za pomoć prilikom područnog spora sa susednim Arecom. Proces jačanja svetovnih vlasti je završen 1167. godine kada je Sijena postala nezavisna od crkvene vlasti. Do 1179. godine. Sijena je imala ustav. To razdoblje je bilo jako značajno za Sijenu, jer tada je izgrađena Sijenska katedrala. Tada je nastao glavni trg Piazza del Campo Sijeni. Izgrađene su nove ulice, koje su vodile ka trgu. Trg je služio i kao pijaca, a tu su se odigravali i viteški susreti.

Piazza Salimbenina

 U ranom 12. veku samoupravna komuna zamenila je aristokratsku vladu. Vremenom su sve više obični ljudi postajali konzuli, a komuna se sve više područno širila. Okolni feudalci u utvrđenjima oko grada priznavali su gradsku vlast. Republika Sijena obično je u 13. veku bila rival susednoj Firenci, tako da je bila gibelinska, kada je Firenca bila gvelfska. Sijenski gibelini su uz pomoć kralja Manfreda Sicilijanskog 4. septembra 1260. godine u bici kod Montapertija pobedili gvelfe iz Firence. Tada se Sijena suočavala sa nadmoćnom armijom Firence. Pre bitke su izveli veliku procesiju posvećenu Bogorodici i predali su joj simbolički grad. U ovo vreme Univerzitet u Sijeni osnovan je 1240, poznat je po fakultetima prava i medicine i još uvek je među najpoznatijim italijanskim univerzitetima. Sijena je bila takmac Firenci i u umetnosti u 13. i 14. veku. Sijena je opustošena kugom 1348. godine i nikad nije povratila nekadašnju slavu. Otada je Sijena bila zasenjena Firencom. Ostala je nezavisna do 16. veka. Kozimo de Mediči je 1554. godine sakupio veliku carsku vojsku u Firenci i opsedao je Sijenu, koja je odbranu poverila Pjeru Štrociju. Kada je Pjero poražen u bici kod Marćana 1554. godine. Sijena se više nije mogla nadati pomoći. Sijena se predala 17. aprila 1555. godine posle 18 meseci otpora. Time je završena era Republike Sijene. Kasnija istorija grada vezana je za istoriju Firence, a od 1860. godine za istoriju Italije, kada je postala deo ujedinjene Kraljevine Italije pod dinastijom Savoja.

Ulice Sijene

Gradske znamenitosti

• Sijenska katedrala je veliki primer romaneskne arhitekture. Gradnja je započeta u 12. veku. Fasada je završena 1380. Jedinstvena je među katedralama jer joj os ide u smeru sever-jug. to je zato što je prva namera bila da bude najveća katedrala na svetu. Završen je bio jedan deo katedrale, pa je ponestalo novca i zbog toga su morali završiti katedralu sa izmenjenom osom. Ispod katedrale je krstionica sa reljefima od Donatela i drugih vajara 15. veka.
• Piazza del Campo trg na kome se nalazi gradska većnica Palazzo Pubblico
• Piazza Salimbenina na se kome nalazi palata Salimbeni, nekada u vlasiništvu istoimene porodice, koja je u njoj osnovovala jednu od najstarijih banaka u Italiji
• Palata Čigi je gotska građevina sa muzičkom akademijom
• Tvrđava Mediči

Sedište Karabinjera u Sijeni

Palio

Kroz grad se dva puta godišnje (2. jula i 16. avgusta) održava tradicionalna konjička trka kroz grad. Tome događaju prisustvuju brojni turisti, a prenosi ga i televizija. Trka je dosta opasna, jer se mnogo konja i jahača nađe u uskim ulicama Sijene. Interesantno je da trka traje samo 75 sekundi, a da se za nju sprema cele godine, u blizini Sijene napravljeno je trkalište na kojem se vežba koje ima identičan izgled "školjke" kao i Piazza del Campo.

Sport

Što se tiče sporta u Sijeni, sve je u znaku banke Montepaski, sa tradicijom od preko 700 godina, koja je sponzor fudbalskog i košarkaškog kluba.

KK Sijena Montepaski

Klub je nastao 1934. godine kao sekcija sportskog društva Mens Sana (Zdrav duh) osnovanog 1871. Ipak, najveće uspehe postigao je tek u 21. veku pod nazivom Montepaski Sijena. Nacionalno prvenstvo prvi put je osvojio 2004, a zatim vezao još 7 uzastopnih titula u periodu od 2007. do 2013. godine. Pobednik Kupa Italije bio je 5 puta i to uzastopno od 2009. do 2013. godine, a u Superkupu je trijumfovao u 7 navrata.

Jedina titula u međunarodnoj konkurenciji je osvojena u Kupu Rajmunda Saporte 2002. godine, kada je u finalu savladana španska Valensija rezultatom 81:71. Klub je bio dugogodišnji redovan učesnik Evrolige i čak je posedovao A licencu ovog prestižnog takmičenja u kome je najveći uspeh bilo treće mesto dosegnuto 2003, 2008. i 2011. godine.

Prvenstvo Italije:

• Prvak (8): 2004, 2007, 2008, 2009, 2010, 2011, 2012, 2013.
• Viceprvak (1): 2014.
• Kup Italije:
• Pobednik (5): 2009, 2010, 2011, 2012, 2013.
• Finalista (2): 2002, 2014.
• Superkup Italije:
• Pobednik (7): 2004, 2007, 2008, 2009, 2010, 2011, 2013.
• Finalista (1): 2012.

Međunarodni:

• Kup Rajmunda Saporte: Pobednik (1): 2002.
• Evroliga: Treće mesto (3): 2003, 2008, 2011.

 Artemio Franki Montepaski Arena

AC Sijena

A.C. Siena je fudbalski klub iz Sijene, klub je osnovan 1904. godine i trenutno se takmiči u Lega Pro Group B. Sijena svoje mečeve igra na stadionu Artemio Franki Montepaski Arena, sagrađen 1923. godine koji ima kapacitet 15.373 mesta, nosi ime po čuvenom Artemiju Frankiju, bivšem predsedniku fudbalske federacije Italije (1967-1976, 1978-1980), trećem predsedniku UEFA-e (1973-1983) i članu Fifa komiteta (1974-1983). Artemio Franki je poginuo u saobraćajnoj nesreći u blizini Sijene 12. Avgusta 1983.

Serie B

• prvak: 2002–03

Supercoppa di Serie C

• prvak: 2000

Scudetto IV Serie/Serie D:

• prvak (2): 1955–56, 2014–15

 Sijena je od Sombora udaljena 1023 km, a do nje se može doći i direktim letom Firenca - Beograd

All photos in this text are

copyrighted material

and all rights are reserved

dipl. turizmolog Srđan Ačanski 

* A kulisszák mögött: Csáky Sörös Piroska, az Egyetemes Kultúra Lovagja (Magyar Szó)

 Felcsendül a vastaps, lezúdulnak a nehéz bordó függönyök, és mindenki elégedetten tér haza. Az igazi kincsek viszont ott maradnak a kulisszák mögötti félhomályban. Lapulnak, megkönnyebbülten sóhajtanak, majd önvizsgálatot tartva mérlegelik, mennyit adtak. Ilyen kincse Vajdaságnak Csáky Sörös Piroska is, akit nemrégiben az Egyetemes Kultúra Lovagjává avattak Budapesten. A nemzetközi kulturális együttműködésért, valamint két vagy több nemzet kultúrájának együttes ápolásért járó cím mellett a Falvak Kulturájáért Alapítvány alapító lovag jogosítvánnyal is felruházta a 82 éves nyugalmazott egyetemi tanárt.

– Sokszor mondták már, hogy nyugodtan letagadhatnék pár évet, de én nem akarom meghazudtolni a koromat. Mindig is fiatalokkal dolgoztam, velük lépést kellett tartani, így egyszerűen nem volt időm megöregedni. Tanárként az óráimat is családias hangulatban tartottam, de a tantermen kívül is ápoltam a kapcsolataimat a tanítványaimmal. Akár családalapításról, akár nevelésről volt szó, ha tudtam, segítettem. Amolyan anyaszerepet töltöttem be a diákjaim életében. Éppen ezért voltam a Magyar Kultúra Napja Gálán is nagyon büszke: négy „gyermekem” is ott állt körülöttem. Léphaft Pált és Silling Istvánt lovaggá avatták, Hajvert Ákos Örökség-serleget vett át a Vajdasági Magyar Versmondók Egyesületének képviseletében, Sutus Áron viszont a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség elnökeként a bácskai magyarság díszvendégi bemutatkozását vezette Budapesten.

* Említette, hogy az első és az utolsó nemzedékének is volt képviselője az idén a Stefánia palota Honvéd Kulturális Egyesületének színpadán.

– Sutus Áron az utolsó osztályomba járt a Magyar Tanszéken, Léphaft Pál pedig az első nemzedékem tagja volt. Emlékszem, hogy akkoriban a Paliék nem tanárnőztek engem, hanem nevemen szólítottak. Négy órát tartottam nekik egyfolytában, otthonias hangulatban. Megfőztük közösen a kávét, hoztam a kalácsot, vagy pedig vettünk kekszet, aki pedig elkésett, annak kötelező volt üdítőt hoznia. Ez rendszerint a Heinermann Péter volt… Később már akkor is hozta szegény, ha nem késett… – meséli nevetve a tanárnő, aki szívesen emlékszik vissza a jó kis csapatra. – A következő nemzedéknél Silling Istvánt is tanítottam. Ő korábban helyettesített a könyvtárban is, a későbbiek folyamán pedig a munkánk is összekötött bennünket. A Szent Erzsébet kutatásaim során ugyanis sokat jelentett a szakrális néprajzi tapasztalata: 2007-ben és 2008-ban segített nekem az anyagbegyűjtésben és a feldolgozásban is – emeli ki Csáky Sörös Piroska, aki az egyetemi elfoglaltságai mellett számos vajdasági irodalmi eseményen is részt vett. – Hajvert Ákost alsó tagozatos gyerekként ismertem meg az olvasótáborokban. A minősítő bizottság tagjaként akkoriban sok olvasónaplót böngésztem át, Ákosé pedig kitűnt a többiekétől: többet is olvasott a társainál és másként is viszonyult a szövegekhez. Ahogy cseperedett, egyre inkább rászolgált az elismerésre. Egyébként a tanárát, Krekity Olgát is tanítottam.

* A tanárnő az idők folyamán mindenki anyukájává vált itt Vajdaságban…

– Engem gyerekkoromtól kezdve arra tanítottak, hogy dolgozni kell. Elég sokan voltunk a családban, hála Istennek. A nagynéném ugyanis elég korán megözvegyült, két gyerekkel az utcára került, édesanyám pedig befogadta őket. Így a két unokatestvérünk is velünk együtt nőtt fel, mi pedig hárman voltunk édestestvérek. Öten aludtunk egy szobában, de senkit sem zavart. Veszekedtünk is, ki is békültünk egymással, de valahogy mindig összetartottunk. Legkisebbként talán nekem volt a legnehezebb, mert mindig bizonyítanom kellett. A nővérem és a bátyám is nagyon jó diák volt, így később az iskolában sem csorbíthattam a jóhírüket. Lehet, hogy ellenkező esetben nem tanultam volna annyit, de így azt éreztem, bizonyítanom kell a szüleimnek is – bizonygatja továbbra is a kitartóság jelentőségét Csáky Sörös Piroska. – A megpróbáltatásaim a gimnáziumban sem enyhültek, ugyanis kénytelen voltam szerb nyelven végezni. Jó tanulóként sajnáltak a szüleim kivenni az iskolából, viszont az anyagiak nem engedték, hogy másik városba küldjenek továbbtanulni. Így maradt a helyi szerb osztály, ahol meg azt kellett bizonyítanom, hogy magyar létemre ugyannyit tudok, amennyit ők. Az első két osztályt jelessel végeztem, aztán felvergődtem magam kitűnővé, a végén pedig még az érettségi alól is felmentettek. Ezt követően jött a nagy pofon: leutaztam Újvidékre felvételizni. Arra gondoltam, főiskolára iratkozom, hogy minél előbb pénzkeresővé váljak. Képzőművészetre és francia nyelvre szerettem volna iratkozni, de ittlétemkor derült ki, hogy ehhez képességvizsgát kell tennem. Nekem sajnos nem volt elég pénzem arra, hogy újra leutazzak Újvidékre, úgyhogy kénytelen voltam olyan szakot megcélozni, amelyre aznap tudtam vizsgázni. A francia mellett választhattam a szerb vagy a magyar nyelvet. Mivel szerb iskolába jártam, úgy gondoltam, hogy ez jó alkalom arra, hogy belekóstoljak a magyar nyelv és irodalom rejtelmeibe is. Így lettem én magyartanár.

* Mi az, ami a munkája során meghatározta a tanítványaival ápolt kapcsolatát?

– A rettegett B. Szabó tanár úr olyan tanácsot adott nekem, amit egy életre megfogadtam: munkával mindent el lehet érni. Az alapdolgokat, főként a kutatásmódszertan területén, tőle tanultam meg. A szerzett tudást és alaposságot a későbbiek folyamán számtalanszor kamatoztattam. Sokáig könyvtársoként dolgoztam a tanszéken, ahol teljesen más viszonyban voltam a hallgatókkal, mint amilyent mondjuk egy tanóra megkövetel. Itt jöttem rá, hogy mi az, amit könnyen elsajátítanak, és mely dolgokban van szükségük segítségre. Valójában ez is komoly pedagógiai munka, csak vizsgáztatás nélkül. Így nálam a tanítványaimnak mindig sikerélményük volt… – meséli a tanárnő, aki 15 év után cserélte le a könyvtári létrát tanári pulpitusra. – Nagyon sok tapasztalatot szereztem a 45 év alatt, amelyből 30 évet egyetemi tanárként dolgoztam le. Hogyha úton-útfélen rám köszönnek a volt tanítványaim, bizony sokszor keresgélek az emlékeimben. Emberi gyarlóság, hogy a tanár a jó diákokat és a gyöngéket jegyzi meg. A nagyon jó közepesekre pedig, méltatlanul ugyan, de kevésbé emlékszik. De most már rendelkezésünkre állnak a közösségi oldalak, amelyeken újra felfedezhetjük egymást.

* Én viszont már a Petőfi Sándor Magyar Kultúrközpont oszlopos, állandóan szorgoskodó tagjaként ismerem önt.

– 2004-ben kaptam meg az első lovagi címet a Falvak a Kultúráért Alapítványtól, a magyar irodalomért tett szolgálatomért, egy évre rá pedig nyugdíjba vonultam. Kétségbe voltam esve, hogy mit fogok csinálni. Az élet (sajnos) gondoskodott róla, a férjem ugyanis nagyon beteg lett, így négy évig őt ápoltam. 2008-ban egyedül maradtam: gyerekeim külföldön, a rokonság Óbecsén. A baráti köröm biztatására kezdtem el az egyesületbe járni. Nem sokra rá már elnökségi tag lettem, és nyolc évig végeztem azt is. Ott valahogy megtaláltam magam, rájöttem, hogy az egyesület által mennyi mindent lehet tenni a közösségért. Előbb a gyerekekkel foglalkoztam, rendszeresen részt vettem az adventi koszorúk készítésében, a mézeskalácssütéseken és a játszóházakban. Eközben azonban felfigyeltem a sok idős személyre, akik magányosan élnek. Saját elfoglaltságukat a kézimunka-kedvelők, az énekkarosok és más csoportosulások keretein belül keresték, ahogyan én is. Úgy éreztem, hogy inkább rajtuk kell segítenem, társadalmunk ugyanis nem igazán törődik velük. Ebből a felismerésből kiindulva elkezdtem olyan idős személyeket látogatni, akik magányosan éltek. Sokszor elég csak annyi, hogy ajtót nyit az ember rájuk, elbeszélget velük, karácsonykor visz egy szelet kalácsot. Nagyon szeretnek mesélni, és tudnak is. Ilyenkor hagyom, hogy elmondják a történeteiket, elpanaszolják érzéseiket, szebbé téve a napjukat. Lehet, hogy ez is egy fajta karitatív munka, igazából sohasem gondolkodtam a társadalmi besorolásán, ahogy a szívem diktálja, úgy csinálom. A gyerekeim gyakran mondják, hogy vegyek vissza a tempóból, de én nem így érzem. Ha nem csinálhatom tovább a dolgom, akkor én már nem élek. Persze nem fogok már nagy lélegzetvételű könyveket vállalni, de még mindig van egy, amit szeretnék befejezni, és pár ötletem is akad.

* Életművéért két évvel ezelőtt megkapta a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje elismerést is, most viszont az Egyetemes Kultúra Lovagjává avatták.

– Sokat jelentenek ezek az elismerések, ám a munkám gyümölcsének szüretelését az elmúlt évben érhettem meg: a diákjaim ugyanis arattak. Györe Géza valamikor a topolyai könyvtár igazgatója volt, ám a háború szele Magyarországra sodorta, nagy dolog, hogy ott is tudott bizonyítani. A Forum Könyvkiadó Intézet nemrégiben megjelentette A horvát és a szerb irodalom magyar recepciója című nagyszabású művét, amelyet Bazsalikom-díjjal tüntették ki. Heinermann Péter itthon állta/állja a sarat, az újvidéki Szerb Matica Könyvtárának hungarológus munkatársa. Ő a vajdasági magyar irodalomtörténeti, művelődéstörténeti, bibliográfiai és sajtótörténeti kutató-munkásságáért megkapta a Szenteleky Kornél Irodalmi Díjat. Ezek mind a szakma kimagasló elismerései, én pedig büszkélkedek. Úgy könyvelem el, hogy mindezen sikerekhez nekem is volt valami közöm. A Magyar Kultúra Napja Gálán kiosztott elismerések pedig megkoronázták mindezt. Számomra már ez is fennköltté tette az ünnepélyt, arra nem is számítottam, hogy én is ott állhatok köztük. Az egyetemes lovagi címet a határon túli könyvtárosokkal való együttműködésem és a szerb–magyar szótáron végzett munkám miatt kaptam meg, illetve a régióban végzett kapcsolattartó szerepem miatt. Annak idején ugyanis sok előadást tartottam szerb nyelven is, Zágrábban, Szarajevóban és Ljubljanában is rendszeresen vendégeskedtem.

* Több eseményen is találkoztam a tanárnővel, és rendszerint büszkén viseli a lovagok öltözékét, ismertető jegyeit. Ezt azért nem lehet levetkőzni: mit jelent lovagnak lenni?

– Nem is akarom levetkezni, hisz e cím mögött egy élet munkája van. Persze, nem az elismerésért teszi az ember azt, amit csinál: azért dolgoztam az egyetemen is annyit, és most az egyesületben is, mert úgy éreztem, hogy van mit adnom a közösségnek, és ehhez erőm is adatott. Bár sokszor nem látszik, mégis rengeteg befektetést igényel a társadalmi munka. A kulisszák mögött igencsak oda kell tennie magát az embernek ahhoz, hogy külsőleg észrevehető és érdemleges tettek valósuljanak meg. Igényesnek kell maradnunk önmagunkkal és a közösséggel szemben is.

Tóth D. Lívia