Lovagok „anyja”

* A kulisszák mögött: Csáky Sörös Piroska, az Egyetemes Kultúra Lovagja (Magyar Szó)

 Felcsendül a vastaps, lezúdulnak a nehéz bordó függönyök, és mindenki elégedetten tér haza. Az igazi kincsek viszont ott maradnak a kulisszák mögötti félhomályban. Lapulnak, megkönnyebbülten sóhajtanak, majd önvizsgálatot tartva mérlegelik, mennyit adtak. Ilyen kincse Vajdaságnak Csáky Sörös Piroska is, akit nemrégiben az Egyetemes Kultúra Lovagjává avattak Budapesten. A nemzetközi kulturális együttműködésért, valamint két vagy több nemzet kultúrájának együttes ápolásért járó cím mellett a Falvak Kulturájáért Alapítvány alapító lovag jogosítvánnyal is felruházta a 82 éves nyugalmazott egyetemi tanárt.

– Sokszor mondták már, hogy nyugodtan letagadhatnék pár évet, de én nem akarom meghazudtolni a koromat. Mindig is fiatalokkal dolgoztam, velük lépést kellett tartani, így egyszerűen nem volt időm megöregedni. Tanárként az óráimat is családias hangulatban tartottam, de a tantermen kívül is ápoltam a kapcsolataimat a tanítványaimmal. Akár családalapításról, akár nevelésről volt szó, ha tudtam, segítettem. Amolyan anyaszerepet töltöttem be a diákjaim életében. Éppen ezért voltam a Magyar Kultúra Napja Gálán is nagyon büszke: négy „gyermekem” is ott állt körülöttem. Léphaft Pált és Silling Istvánt lovaggá avatták, Hajvert Ákos Örökség-serleget vett át a Vajdasági Magyar Versmondók Egyesületének képviseletében, Sutus Áron viszont a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség elnökeként a bácskai magyarság díszvendégi bemutatkozását vezette Budapesten.

* Említette, hogy az első és az utolsó nemzedékének is volt képviselője az idén a Stefánia palota Honvéd Kulturális Egyesületének színpadán.

– Sutus Áron az utolsó osztályomba járt a Magyar Tanszéken, Léphaft Pál pedig az első nemzedékem tagja volt. Emlékszem, hogy akkoriban a Paliék nem tanárnőztek engem, hanem nevemen szólítottak. Négy órát tartottam nekik egyfolytában, otthonias hangulatban. Megfőztük közösen a kávét, hoztam a kalácsot, vagy pedig vettünk kekszet, aki pedig elkésett, annak kötelező volt üdítőt hoznia. Ez rendszerint a Heinermann Péter volt… Később már akkor is hozta szegény, ha nem késett… – meséli nevetve a tanárnő, aki szívesen emlékszik vissza a jó kis csapatra. – A következő nemzedéknél Silling Istvánt is tanítottam. Ő korábban helyettesített a könyvtárban is, a későbbiek folyamán pedig a munkánk is összekötött bennünket. A Szent Erzsébet kutatásaim során ugyanis sokat jelentett a szakrális néprajzi tapasztalata: 2007-ben és 2008-ban segített nekem az anyagbegyűjtésben és a feldolgozásban is – emeli ki Csáky Sörös Piroska, aki az egyetemi elfoglaltságai mellett számos vajdasági irodalmi eseményen is részt vett. – Hajvert Ákost alsó tagozatos gyerekként ismertem meg az olvasótáborokban. A minősítő bizottság tagjaként akkoriban sok olvasónaplót böngésztem át, Ákosé pedig kitűnt a többiekétől: többet is olvasott a társainál és másként is viszonyult a szövegekhez. Ahogy cseperedett, egyre inkább rászolgált az elismerésre. Egyébként a tanárát, Krekity Olgát is tanítottam.

* A tanárnő az idők folyamán mindenki anyukájává vált itt Vajdaságban…

– Engem gyerekkoromtól kezdve arra tanítottak, hogy dolgozni kell. Elég sokan voltunk a családban, hála Istennek. A nagynéném ugyanis elég korán megözvegyült, két gyerekkel az utcára került, édesanyám pedig befogadta őket. Így a két unokatestvérünk is velünk együtt nőtt fel, mi pedig hárman voltunk édestestvérek. Öten aludtunk egy szobában, de senkit sem zavart. Veszekedtünk is, ki is békültünk egymással, de valahogy mindig összetartottunk. Legkisebbként talán nekem volt a legnehezebb, mert mindig bizonyítanom kellett. A nővérem és a bátyám is nagyon jó diák volt, így később az iskolában sem csorbíthattam a jóhírüket. Lehet, hogy ellenkező esetben nem tanultam volna annyit, de így azt éreztem, bizonyítanom kell a szüleimnek is – bizonygatja továbbra is a kitartóság jelentőségét Csáky Sörös Piroska. – A megpróbáltatásaim a gimnáziumban sem enyhültek, ugyanis kénytelen voltam szerb nyelven végezni. Jó tanulóként sajnáltak a szüleim kivenni az iskolából, viszont az anyagiak nem engedték, hogy másik városba küldjenek továbbtanulni. Így maradt a helyi szerb osztály, ahol meg azt kellett bizonyítanom, hogy magyar létemre ugyannyit tudok, amennyit ők. Az első két osztályt jelessel végeztem, aztán felvergődtem magam kitűnővé, a végén pedig még az érettségi alól is felmentettek. Ezt követően jött a nagy pofon: leutaztam Újvidékre felvételizni. Arra gondoltam, főiskolára iratkozom, hogy minél előbb pénzkeresővé váljak. Képzőművészetre és francia nyelvre szerettem volna iratkozni, de ittlétemkor derült ki, hogy ehhez képességvizsgát kell tennem. Nekem sajnos nem volt elég pénzem arra, hogy újra leutazzak Újvidékre, úgyhogy kénytelen voltam olyan szakot megcélozni, amelyre aznap tudtam vizsgázni. A francia mellett választhattam a szerb vagy a magyar nyelvet. Mivel szerb iskolába jártam, úgy gondoltam, hogy ez jó alkalom arra, hogy belekóstoljak a magyar nyelv és irodalom rejtelmeibe is. Így lettem én magyartanár.

* Mi az, ami a munkája során meghatározta a tanítványaival ápolt kapcsolatát?

– A rettegett B. Szabó tanár úr olyan tanácsot adott nekem, amit egy életre megfogadtam: munkával mindent el lehet érni. Az alapdolgokat, főként a kutatásmódszertan területén, tőle tanultam meg. A szerzett tudást és alaposságot a későbbiek folyamán számtalanszor kamatoztattam. Sokáig könyvtársoként dolgoztam a tanszéken, ahol teljesen más viszonyban voltam a hallgatókkal, mint amilyent mondjuk egy tanóra megkövetel. Itt jöttem rá, hogy mi az, amit könnyen elsajátítanak, és mely dolgokban van szükségük segítségre. Valójában ez is komoly pedagógiai munka, csak vizsgáztatás nélkül. Így nálam a tanítványaimnak mindig sikerélményük volt… – meséli a tanárnő, aki 15 év után cserélte le a könyvtári létrát tanári pulpitusra. – Nagyon sok tapasztalatot szereztem a 45 év alatt, amelyből 30 évet egyetemi tanárként dolgoztam le. Hogyha úton-útfélen rám köszönnek a volt tanítványaim, bizony sokszor keresgélek az emlékeimben. Emberi gyarlóság, hogy a tanár a jó diákokat és a gyöngéket jegyzi meg. A nagyon jó közepesekre pedig, méltatlanul ugyan, de kevésbé emlékszik. De most már rendelkezésünkre állnak a közösségi oldalak, amelyeken újra felfedezhetjük egymást.

* Én viszont már a Petőfi Sándor Magyar Kultúrközpont oszlopos, állandóan szorgoskodó tagjaként ismerem önt.

– 2004-ben kaptam meg az első lovagi címet a Falvak a Kultúráért Alapítványtól, a magyar irodalomért tett szolgálatomért, egy évre rá pedig nyugdíjba vonultam. Kétségbe voltam esve, hogy mit fogok csinálni. Az élet (sajnos) gondoskodott róla, a férjem ugyanis nagyon beteg lett, így négy évig őt ápoltam. 2008-ban egyedül maradtam: gyerekeim külföldön, a rokonság Óbecsén. A baráti köröm biztatására kezdtem el az egyesületbe járni. Nem sokra rá már elnökségi tag lettem, és nyolc évig végeztem azt is. Ott valahogy megtaláltam magam, rájöttem, hogy az egyesület által mennyi mindent lehet tenni a közösségért. Előbb a gyerekekkel foglalkoztam, rendszeresen részt vettem az adventi koszorúk készítésében, a mézeskalácssütéseken és a játszóházakban. Eközben azonban felfigyeltem a sok idős személyre, akik magányosan élnek. Saját elfoglaltságukat a kézimunka-kedvelők, az énekkarosok és más csoportosulások keretein belül keresték, ahogyan én is. Úgy éreztem, hogy inkább rajtuk kell segítenem, társadalmunk ugyanis nem igazán törődik velük. Ebből a felismerésből kiindulva elkezdtem olyan idős személyeket látogatni, akik magányosan éltek. Sokszor elég csak annyi, hogy ajtót nyit az ember rájuk, elbeszélget velük, karácsonykor visz egy szelet kalácsot. Nagyon szeretnek mesélni, és tudnak is. Ilyenkor hagyom, hogy elmondják a történeteiket, elpanaszolják érzéseiket, szebbé téve a napjukat. Lehet, hogy ez is egy fajta karitatív munka, igazából sohasem gondolkodtam a társadalmi besorolásán, ahogy a szívem diktálja, úgy csinálom. A gyerekeim gyakran mondják, hogy vegyek vissza a tempóból, de én nem így érzem. Ha nem csinálhatom tovább a dolgom, akkor én már nem élek. Persze nem fogok már nagy lélegzetvételű könyveket vállalni, de még mindig van egy, amit szeretnék befejezni, és pár ötletem is akad.

* Életművéért két évvel ezelőtt megkapta a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje elismerést is, most viszont az Egyetemes Kultúra Lovagjává avatták.

– Sokat jelentenek ezek az elismerések, ám a munkám gyümölcsének szüretelését az elmúlt évben érhettem meg: a diákjaim ugyanis arattak. Györe Géza valamikor a topolyai könyvtár igazgatója volt, ám a háború szele Magyarországra sodorta, nagy dolog, hogy ott is tudott bizonyítani. A Forum Könyvkiadó Intézet nemrégiben megjelentette A horvát és a szerb irodalom magyar recepciója című nagyszabású művét, amelyet Bazsalikom-díjjal tüntették ki. Heinermann Péter itthon állta/állja a sarat, az újvidéki Szerb Matica Könyvtárának hungarológus munkatársa. Ő a vajdasági magyar irodalomtörténeti, művelődéstörténeti, bibliográfiai és sajtótörténeti kutató-munkásságáért megkapta a Szenteleky Kornél Irodalmi Díjat. Ezek mind a szakma kimagasló elismerései, én pedig büszkélkedek. Úgy könyvelem el, hogy mindezen sikerekhez nekem is volt valami közöm. A Magyar Kultúra Napja Gálán kiosztott elismerések pedig megkoronázták mindezt. Számomra már ez is fennköltté tette az ünnepélyt, arra nem is számítottam, hogy én is ott állhatok köztük. Az egyetemes lovagi címet a határon túli könyvtárosokkal való együttműködésem és a szerb–magyar szótáron végzett munkám miatt kaptam meg, illetve a régióban végzett kapcsolattartó szerepem miatt. Annak idején ugyanis sok előadást tartottam szerb nyelven is, Zágrábban, Szarajevóban és Ljubljanában is rendszeresen vendégeskedtem.

* Több eseményen is találkoztam a tanárnővel, és rendszerint büszkén viseli a lovagok öltözékét, ismertető jegyeit. Ezt azért nem lehet levetkőzni: mit jelent lovagnak lenni?

– Nem is akarom levetkezni, hisz e cím mögött egy élet munkája van. Persze, nem az elismerésért teszi az ember azt, amit csinál: azért dolgoztam az egyetemen is annyit, és most az egyesületben is, mert úgy éreztem, hogy van mit adnom a közösségnek, és ehhez erőm is adatott. Bár sokszor nem látszik, mégis rengeteg befektetést igényel a társadalmi munka. A kulisszák mögött igencsak oda kell tennie magát az embernek ahhoz, hogy külsőleg észrevehető és érdemleges tettek valósuljanak meg. Igényesnek kell maradnunk önmagunkkal és a közösséggel szemben is.

Tóth D. Lívia

Pročitano 622 puta

Kontakt

Venac Stepe Stepanovića 9
Sombor 25000
e-mail: office@noviradiosombor.com
Tel: +381-25-442-442
Mob: +381-65-8-675-445
http://noviradiosombor.com

Linkovi

POSTANITE SARADNICI

Svi koji želite, možete da postanete saradnici Novog Radio Sombora, bilo gde da živite i boravite.

Javite se na e-mail: office@noviradiosombor.com
Telefon: +381-65-8-675-445

Top
We use cookies to improve our website. By continuing to use this website, you are giving consent to cookies being used. More details…